Vannak olyan gyerekek, akik nagyon jó jegyeket visznek haza, kiváló sportolók, tehetséges ifjak, kicsiny felnőttek, akiket még soha nem ért kudarcélmény. Ott vannak velük a szülők és edzők is, akik repesnek az örömtől, mert a gyerekek mintha egy „sebességgel” több lenne, nem okoznak problémákat, „csak odaadod neki a labdát és megvan a meccs...”, „mindig tanul...”, „ő a legügyesebb...”, „a pályán mindig hajt és sosem problémázik...”.

Ha ilyen gyerekek vannak a csapatunkban, nyilván – főleg csapatirányítás szempontjából – sokkal könnyebbé teszi a munkánkat és nagy örömökkel járhat. De vajon milyen tendenciákkal számolhatunk hosszú távon?

 

Amikor feladatunk a nevelés és a fiatalok képzése, mindig a jövőbe kell tekintenünk. Ebben az adott, kritikus pillanatban elsősorban a közeli jövőről van szó.

Mi lesz ezekkel a „tévedhetetlen” gyerekekkel (soha egy rossz jegy, egy tanári bejegyzés, kispadozás vagy a csapat szempontjából döntő hiba...) , amikor serdülőkorba lépnek, és első ízben éri őket kudarc?

Azért beszélünk serdülőkorról, mert ez az az időszak, amikor a legkönnyebben és legtermészetesebben hibázik az ember, és előbb-utóbb ezek a kis szuperhősök is követnek el hibát. Ebben az időszakban ezt általában különböző okoknak köszönhetjük: az iskola objektíve több terhet ró rájuk, minden fiú/lány fizikai, biológiai, pszichológiai, érzelmi változásokon és hullámvölgyeken megy keresztül, amik az élet bármely területén befolyásolhatják, időlegesen ronthatják teljesítményüket.

Néhányan a sportot is abbahagyhatják abban a téves meggyőződésben, hogy alkalmatlanok, vagy - épp ellenkezőleg - más tevékenység vagy keret mellett dönthetnek, a külső tényezőknek tulajdonítva a kudarc okát, mert nem tudják elfogadni a gondolatot, hogy velük lehet gond. Néha a szülők biztatják a gyerekeiket, hogy váltsanak iskolát, sportágat, klubot, ezzel akarva megvédeni őket. Valójában viszont csak tovább görgetnek egy problémát, amivel a gyerekeiknek előbb-utóbb szembe kell nézniük.

Tehát, amikor azt mondom, hogy hagyjuk őket hibázni, azt értem alatta, hogy hozzunk létre valós helyzeteket, amikben biztosan megtapasztalják a kudarc érzését: alkalmazzunk a képességeiket meghaladó gyakorlatokat, játszassuk őket különböző szerepekben, hagyjuk őket kispadon, de ne feledjük, hogy a kitűzött cél továbbra is az, hogy segítsünk nekik a megélt frusztráció vagy kudarc érzésének legyőzésében. A technikai célok – ahogy azt többször kiemeltük – a legkisebbek esetén másodlagosak és csak azután érhetőek el, miután a fiatal sportolók saját, egyéni fejlődésükön is dolgoztak.

 

A mi feladatunk az, hogy olyan nagy sportolók példáján keresztül helyezzük el világképükben a kudarcot, akik „elestek”, de fel tudtak és fel akartak állni. Meg kell értetnünk a fiatalokkal, hogy ez a természetes növekedési és tanulási folyamat része, néha meg kell nyílunk előttük és mesélnünk saját kudarcainkról, amik aztán fontos célok elérésében segítettek nekünk, vagy rámutatni arra, hogy társaik hogyan birkóztak meg a nehézségekkel és váratlan helyzetekkkel. Alapvető fontosságú, hogy felkészítsük őket erre az eshetőségre, mert így könnyebben küzdenek meg vele, valamint hangsúlyozzuk, hogy csupán kivétel (és egyben utópia), ha valaki sosem hibázik.